2012. március 25., vasárnap
Letészem a lantot
Arany
János: Letészem a lantot
Arany
Jánosnak ez az ódai, elégikus hangvételű verse, 1850-ben
íródott, Arany ekkor Geszten nevelő → „száműzetés” a
szabadságharc után. Már a vers címe lemondó szomorúságot
áraszt, és a címben megjelenik a költészet szimbóluma is: a
lant.
Az
első és az utolsó versszakok a keretversszakok. Minden versszak
végén refrénnel erősíti szomorúságát, amiben azt magyarázza,
hogy eltűnt az életkedve. A második, harmadik, negyedik és ötödik
versszakokban a múlt időt idézi, ami értékekben gazdag volt
barátja, Petőfi mellett. A hatodik versszakban már a jelen
szomorúságát veszi tudomásul, amiből már hiányzik minden
pozitív érték. A hetedik versszak refrénében már véglegesen
eltűnt a lelke ifjúsága, ami most már nincs többé →
befejezettséget, reménytelenséget támaszt.
2012. március 23., péntek
A magyarokhoz 2.
Berzsenyi
Dániel: A magyarokhoz 2.
Berzsenyi
ódája 1807-ben íródott egy alkalmi versként, a Napóleon elleni
háborúra lelkesít. A vers témája a világszabadság. Az Európát
meghódító francia császár már Magyarország határaihoz közel
volt, így az uralkodó Budán („őseid várában”) tartott
országgyűlést, ahol próbálta a magyar nemeseket is harcba hívni
az ország megvédésére. A szabadságát és az ősi alkotmányt
féltő nemesség most a császár mellé állt, vállalta a harcot.
Berzsenyi erre a harcra lelkesítette a magyarságot. Az vers első
részét a világ egészét átfogó hatalmas forrongás, a
háborúskodás, a viszály képei uralják. A természet vad erőinek
képével ábrázolja a költő a veszély nagyságát. A második
részben az erre adott válasz következik. Most szükséges a „bölcs
tanács”, ezért említi a kiemelkedő tehetségű római császárt.
Az igazi „ódai magaslatra” az utolsó két szakaszban ér el a
mű. Ezekben a sorokban csak úgy általánosan szól a nemzethez a
költő.
A Reményhez
Csokonai
Vitéz Mihály: A Reményhez
Csokonai
halála előtt két évvel írta a verset szerelméhez Vajda
Júliához. A költemény műfaja elégia, és a megszemélyesített
Reményhez szól. A vers egésze egy allegória, melyen belül egy
másik, a kert allegória található. A Remény-allegória keretként
fogja közre a kert-allegóriát. A mű egy nagy ellentétre épül:
az első versszakban a Remény áldásai, a második versszakban a
tavaszi kert képei jelennek meg, majd ezek a harmadik versszakban
eltűnnek, s végül a negyedik versszakban a Remény is elhagyja a
költőt. A második és harmadik versszak kert-képei a tavaszba,
illetve a télbe illeszti a szerelem érzésének kifejezését.
Ebben a két szakaszban a költő a múlt időt használja a
befejezettség kifejezésére. Az első és az utolsó részben pedig
jelen időben ír, jelezve mostani állapotát. A negyedik
versszakban a két allegória összeér; a kétségbeesés és a
kietlen természet együtt van jelen. Az utolsó négy sorban bölcsen
tudomásul veszi a szerelmének elvesztését. Ugyanakkor a dallamos,
játékos szavak egyfajta emelkedettséget sugároznak. Rímes
időmértékes verselésű; keresztrímes, trocheusi sorok váltják
egymást.
Szeptember végén
Petőfi
Sándor: Szeptember végén
Petőfi
ezt az elégiát 1847 szeptemberében írta Koltón. Szendrey
Júliával nászúton voltak, a versét mégis tele szomorúsággal
írta, de kifejezi benne a szerelmet is → szerelmi vallomást
hallunk benne.
Az
első versszak a múló időről szól; saját magát a természettel
teszi egyenlővé. A versszakban a még és a már erős ellentétbe
van állítva. A második és a harmadik versszak a szerelemről
szól. A második versszakban kérdéseket intéz Júliához: Vajon a
jelen boldogsága meddig fog tartani? Az is múlandó? A harmadik
versszakban elmondja Júliának, hogy az ő szerelme örökké fog
tartani, még a síron túl is szeretni fogja („Még akkor is, ott
is, örökre szeret!”). Petőfiné Szendrey Júlia a versnek nem
csak az ihletője, hanem a beteljesítője is. A vers rímes
időmértékes verselésű; keresztrímes sorok váltják egymást.
Uralkodó verslába az anapestus.
Rongyos vitézek
Petőfi
Sándor: Rongyos vitézek
Petőfinek
a Rongyos vitézek című ars poeticája, 1847 áprilisában íródott
Pesten, a táborban. Ebben a versben a rongyos vitézeket a versek
jelentik.
Az
ötödik versszakban írja le, hogy milyennek kéne lennie a versnek:
nem díszesnek, nem csillogónak, hanem néphez szóló üzenete
kellene lennie. A műben megfogalmazza, hogy nem a kard és az ágyú
harca folyik, hanem eszmék küzdenek. Petőfi is kiáll a
csatamezőre, de ő a verseivel csatázik és mégis, néha többet
ér a buzdítás mint akárhány katona!
Nemzeti dal
Petőfi
Sándor: Nemzeti dal
Petőfi
a Nemzeti dalt 1848. március 13-án írta Pesten, amit utána sok
helyen toborzóként olvasott fel. Ez a hazafias dal szónoklatként
íródott → a magyar nép érzéseit fogalmazza meg: az
önbecsülést, a szabadságvágyat, a tennivalókat.
Már
az első versszakban megszólítja a népet („Talpra magyar, hí a
haza!”); és kérdést intéz hozzájuk („Rabok legyünk, vagy
szabadok?”). A második versszakban választ, magyarázatot ad a
hallgatóságnak („Rabok voltunk mostanáig, kárhozottak
ősapáink”). A negyedik versszakban már harcba hív mindenkit
(„Ide veled régi kardunk!”), hogy levessük a láncot és kardot
ragadjunk. Az ötödik versszakban választ ad, hogy milyen lesz majd
(„A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez;
mit rákentek a százasok, lemossuk a gyalázatot!”). A hatodik
versszakban már a jövő képét hozza föl, hogy hősként fogják
azokat tisztelni, akik föláldozzák magukat a hazáért.
A XIX. század költői
Petőfi
Sándor: A XIX. század költői
Petőfi
az ars poeticájában leírja a gondolatait: nagy a felelősségük a
költőknek, az ő feladatuk a nép vezetése egy jobb jövő felé.
Ez a vers 1847 januárjában íródott Pesten. Már a címben jelzi,
hogy saját koráról és a XIX. század költőiről fog írni. Már
az első versszakban a nép tudtára adja, hogy nagy a költők
felelőssége, és elutasítja az öncélú művészetet. A második
versszakban Bibliai hasonlatot idéz, párhuzamot állít Mózes és
a költők között. A harmadik versszakban fogalmazza meg a költők
feladatát („Előre hát mind, aki költő, a néppel tűzön-vízen
át!”). Az ötödik versszakban mondja el a küzdelem célját,
metaforák sorozatával. Ez a vers Petőfi nézeteit, álláspontját
mutatja be.
Huszt
Kölcsey
Ferenc: Huszt
Kölcsey
1831. december 29-én írta meg a Husztot, Csekén. A cím egy
városnév, ami ma Ukrajna területén található. Ennek a városnak
a vára a kuruc korban volt nevezetes. Ebben az epigrammában a múlt,
a jelen és a jövő egyaránt megjelenik. A versben az első hat sor
az előkészítés. Az előkészítés utolsó sora az emlékező,
szemlélődő sor, ami ellentétben áll a vers utolsó sorával. Az
utolsó két sorban fogalmazza meg az örök érvényű igazságot.
Kölcsey a vers utolsó sorában a „Hass, alkoss, gyarapíts”
igesorral erőteljesen felszólítja, cselekvésre buzdítja a népet.
Pannónia dicsérete
Janus
Pannonius: Pannónia dicsérete
Janus
Pannonius ezt a dicsőítő epigrammát még latin nyelven írta a
XV. században, ezért Berczeli Anzelm Károly fordította le
magyarra. A vers címe és maga a vers, erős ellentétbe van
egymással, mivel a címben azt gondoljuk, hogy Magyarország
dicséretéről fog írni, de a versben kiderül, hogy saját magát
dicséri meg a költő. A mű első két sora az előkészítés,
amiben azt, hogy mi volt eddig, azzal állítja szembe, hogy most mi
van. Maga a vers egy büszke, költői öntudatra épül fel.
A Hymnus és a Szózat összehasonlító elemzése
A
Hymnus és a Szózat összehasonlítása
A
Hymnusnak és a Szózatnak sok egyforma, de sok különböző
tulajdonsága is van. A Hymnust Kölcsey Ferenc írta 1823-ban, a
töretlen Habsburg önkényuralom idején; a Szózatot pedig
Vörösmarty Mihály 1836-ban, a reformkori kezdeti sikerek
(országgyűlés) idején. Kölcsey a vershelyzet megfogalmazásánál
Istenhez fohászkodott, míg Vörösmarty a magyarságot szólította
meg E/2. személyben. Műfaját tekintve mindkettőt az ódai műfajok
közé soroljuk, de a Hymnus himnusz (mivel a hangneme dicsőséges
és fennkölt), a Szózat pedig szózat (mivel szónoki beszéd). A
témájukat ítélve, míg Kölcsey tűrni, bízni tanít, addig
Vörösmarty rendületlen hűségre, cselekvésre szólít.
Szerkezete alapján mindkettő keretes vers (a Hymnusnál az 1., 8.
versszak; a Szózatnál az első kettő /1-2./ és az utolsó kettő
/13-14./ versszak), de a Hymnusnál 2-7. versszakig, a Szózatnál
pedig a 3-12. versszakig tart a logikai érvek sorozata. Kölcsey a
dicső múlt képeit szembeállítja a tragikus múlt képeivel; és
a versben utal a saját jelenére is. Vörösmarty pedig emléket
idéz, példát ad a múlt képeivel; elmélkedik és jövőképet
fogalmaz meg. Mindkét költő képei romantikusak és történelmi
jellegűek. A Hymnus jellemző kulcsfogalmai a bűn és a bűnhődés,
a Szózaté pedig az ész, erő és akarat; mindkettőre jellemző
kulcsfogalmak: haza, hősiesség, szabadság, élet, halál,
pusztulás. Mindkettőnek emelkedett, ünnepélyes és romantikus
stílusa van. A Hymnust 7 és 6 szótagos, trocheusi lüktetésű
sorok alkotják; míg a Szózat angol-skót balladaforma: 8 és 6
szótagos, jambusi lüktetésű, félrímes sorok alkotják. A
Hymnust Erkel Ferenc zenésítette meg 1844-ben, a Szózatot pedig
Egressy Béni 1843-ban. Mindkét mű nemzeti jelképünk.
2012. március 22., csütörtök
Szózat
Vörösmarty
Mihály: Szózat
Vörösmarty
1836-ban írta meg a Szózatot, a fellendülő függetlenségi
mozgalmak idején, a reformkorban. A magyarságot E/2. személyben
(te), vagyis személyes hangnemben szólította meg rendületlen
hűségre és hazaszeretetre. A keretversszakokban (→ az első
kettő és az utolsó kettő versszakok) fogalmazza meg a vers
témáját: a hazaszeretetet. A 3-12. versszakig logikai érveket
sorakoztat az álláspontja mellé. A 3., 4. és az 5. versszakban
dicsőséges múltat, emléket idéz → buzdít minket a rendületlen
hazaszeretetre. A hatodik versszakban hangzik el a vers kulcsmondata,
amelyben üzenetet fogalmaz meg. A 7. versszakban található az
alaphelyzet, ami állásfoglalásra késztet az élet vagy a halál
között. A versben a reformkori eszmék is megjelennek: ész, erő,
akarat. A Szózat hangneme ünnepélyes; témája emelkedett,
magasztos → ódai műfaj (szózat). Képalkotása romantikus;
nyelvezete egységes, tömör. Verselése rímes, időmértékes; 8
és 6 szótagos félrímes jambusi lüktetésű sorok váltják
egymást → ezt angol-skót balladaformának nevezzük. A Szózatot
Egressy Béni zenésítette meg 1843-ban, amely nemzeti jelképünkké
vált.
Hymnus
Kölcsey
Ferenc: Hymnus
Kölcsey 1823-ban írta meg a Hymnust, Csekén, a töretlen Habsburg önkényuralom idején. Ez a vers a magyar nemzetet tűrni és bizakodni tanítja. Már az alcímben az olvasó tudtára adja, hogy történelmi visszatekintésről fog szólni a vers. A költő a magyarság sorsát sötétnek, felhősnek látja, így csak Istentől remél kegyelmet a sok száz éves szenvedés jogán, hozzá fohászkodik áldásért, szánalomért (→ az 1. és a 8. versszakban találhatjuk meg a vershelyzet megfogalmazását és mivel ugyanúgy fejezi be a költő a verset, mint ahogyan elkezdte, keretversszakoknak hívjuk). A 2-7. verszakig logikai érvelést, indoklást sorakoztat az olvasó elé, amely egyetlen nagy ellentétre épül. A 2. és 3. versszakban a béke, a dicsőséges múlt, a kegyelmi állapot képeit tárja az olvasó elé, míg a 4., 5., 6. és 7. versszakban a tragikus múlt, a pusztulás képeit, a reménytelenséget olvashatjuk, a segítség már csak Istentől jöhet. A gyors fordulat a 4. versszak elején található: bekövetkezik Isten büntetése a sok bűn miatt, amit elkövettünk. A mű hangneme emelkedett, ünnepélyes ezért a himnusz családjába soroljuk be (ódai műfaj). Rímes, időmértékes verselésű, a 6, 7 szótagos, keresztrímes, trocheusi sorok váltják egymást. A vers szóhasználata és képei romantikusak. A Hymnust Erkel Ferenc zenésítette meg 1844-ben, amely nemzeti jelképünkké vált.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)