2012. március 25., vasárnap

Letészem a lantot

Arany János: Letészem a lantot

Arany Jánosnak ez az ódai, elégikus hangvételű verse, 1850-ben íródott, Arany ekkor Geszten nevelő → „száműzetés” a szabadságharc után. Már a vers címe lemondó szomorúságot áraszt, és a címben megjelenik a költészet szimbóluma is: a lant.
Az első és az utolsó versszakok a keretversszakok. Minden versszak végén refrénnel erősíti szomorúságát, amiben azt magyarázza, hogy eltűnt az életkedve. A második, harmadik, negyedik és ötödik versszakokban a múlt időt idézi, ami értékekben gazdag volt barátja, Petőfi mellett. A hatodik versszakban már a jelen szomorúságát veszi tudomásul, amiből már hiányzik minden pozitív érték. A hetedik versszak refrénében már véglegesen eltűnt a lelke ifjúsága, ami most már nincs többé → befejezettséget, reménytelenséget támaszt.

2012. március 23., péntek

A magyarokhoz 2.


Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz 2.

Berzsenyi ódája 1807-ben íródott egy alkalmi versként, a Napóleon elleni háborúra lelkesít. A vers témája a világszabadság. Az Európát meghódító francia császár már Magyarország határaihoz közel volt, így az uralkodó Budán („őseid várában”) tartott országgyűlést, ahol próbálta a magyar nemeseket is harcba hívni az ország megvédésére. A szabadságát és az ősi alkotmányt féltő nemesség most a császár mellé állt, vállalta a harcot. Berzsenyi erre a harcra lelkesítette a magyarságot. Az vers első részét a világ egészét átfogó hatalmas forrongás, a háborúskodás, a viszály képei uralják. A természet vad erőinek képével ábrázolja a költő a veszély nagyságát. A második részben az erre adott válasz következik. Most szükséges a „bölcs tanács”, ezért említi a kiemelkedő tehetségű római császárt. Az igazi „ódai magaslatra” az utolsó két szakaszban ér el a mű. Ezekben a sorokban csak úgy általánosan szól a nemzethez a költő.

A Reményhez


Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez

Csokonai halála előtt két évvel írta a verset szerelméhez Vajda Júliához. A költemény műfaja elégia, és a megszemélyesített Reményhez szól. A vers egésze egy allegória, melyen belül egy másik, a kert allegória található. A Remény-allegória keretként fogja közre a kert-allegóriát. A mű egy nagy ellentétre épül: az első versszakban a Remény áldásai, a második versszakban a tavaszi kert képei jelennek meg, majd ezek a harmadik versszakban eltűnnek, s végül a negyedik versszakban a Remény is elhagyja a költőt. A második és harmadik versszak kert-képei a tavaszba, illetve a télbe illeszti a szerelem érzésének kifejezését. Ebben a két szakaszban a költő a múlt időt használja a befejezettség kifejezésére. Az első és az utolsó részben pedig jelen időben ír, jelezve mostani állapotát. A negyedik versszakban a két allegória összeér; a kétségbeesés és a kietlen természet együtt van jelen. Az utolsó négy sorban bölcsen tudomásul veszi a szerelmének elvesztését. Ugyanakkor a dallamos, játékos szavak egyfajta emelkedettséget sugároznak. Rímes időmértékes verselésű; keresztrímes, trocheusi sorok váltják egymást.

Szeptember végén


Petőfi Sándor: Szeptember végén

Petőfi ezt az elégiát 1847 szeptemberében írta Koltón. Szendrey Júliával nászúton voltak, a versét mégis tele szomorúsággal írta, de kifejezi benne a szerelmet is → szerelmi vallomást hallunk benne.
Az első versszak a múló időről szól; saját magát a természettel teszi egyenlővé. A versszakban a még és a már erős ellentétbe van állítva. A második és a harmadik versszak a szerelemről szól. A második versszakban kérdéseket intéz Júliához: Vajon a jelen boldogsága meddig fog tartani? Az is múlandó? A harmadik versszakban elmondja Júliának, hogy az ő szerelme örökké fog tartani, még a síron túl is szeretni fogja („Még akkor is, ott is, örökre szeret!”). Petőfiné Szendrey Júlia a versnek nem csak az ihletője, hanem a beteljesítője is. A vers rímes időmértékes verselésű; keresztrímes sorok váltják egymást. Uralkodó verslába az anapestus.

Rongyos vitézek


Petőfi Sándor: Rongyos vitézek

Petőfinek a Rongyos vitézek című ars poeticája, 1847 áprilisában íródott Pesten, a táborban. Ebben a versben a rongyos vitézeket a versek jelentik.
Az ötödik versszakban írja le, hogy milyennek kéne lennie a versnek: nem díszesnek, nem csillogónak, hanem néphez szóló üzenete kellene lennie. A műben megfogalmazza, hogy nem a kard és az ágyú harca folyik, hanem eszmék küzdenek. Petőfi is kiáll a csatamezőre, de ő a verseivel csatázik és mégis, néha többet ér a buzdítás mint akárhány katona!

Nemzeti dal


Petőfi Sándor: Nemzeti dal

Petőfi a Nemzeti dalt 1848. március 13-án írta Pesten, amit utána sok helyen toborzóként olvasott fel. Ez a hazafias dal szónoklatként íródott → a magyar nép érzéseit fogalmazza meg: az önbecsülést, a szabadságvágyat, a tennivalókat.
Már az első versszakban megszólítja a népet („Talpra magyar, hí a haza!”); és kérdést intéz hozzájuk („Rabok legyünk, vagy szabadok?”). A második versszakban választ, magyarázatot ad a hallgatóságnak („Rabok voltunk mostanáig, kárhozottak ősapáink”). A negyedik versszakban már harcba hív mindenkit („Ide veled régi kardunk!”), hogy levessük a láncot és kardot ragadjunk. Az ötödik versszakban választ ad, hogy milyen lesz majd („A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez; mit rákentek a százasok, lemossuk a gyalázatot!”). A hatodik versszakban már a jövő képét hozza föl, hogy hősként fogják azokat tisztelni, akik föláldozzák magukat a hazáért.

A XIX. század költői


Petőfi Sándor: A XIX. század költői

Petőfi az ars poeticájában leírja a gondolatait: nagy a felelősségük a költőknek, az ő feladatuk a nép vezetése egy jobb jövő felé. Ez a vers 1847 januárjában íródott Pesten. Már a címben jelzi, hogy saját koráról és a XIX. század költőiről fog írni. Már az első versszakban a nép tudtára adja, hogy nagy a költők felelőssége, és elutasítja az öncélú művészetet. A második versszakban Bibliai hasonlatot idéz, párhuzamot állít Mózes és a költők között. A harmadik versszakban fogalmazza meg a költők feladatát („Előre hát mind, aki költő, a néppel tűzön-vízen át!”). Az ötödik versszakban mondja el a küzdelem célját, metaforák sorozatával. Ez a vers Petőfi nézeteit, álláspontját mutatja be.

Huszt


Kölcsey Ferenc: Huszt

Kölcsey 1831. december 29-én írta meg a Husztot, Csekén. A cím egy városnév, ami ma Ukrajna területén található. Ennek a városnak a vára a kuruc korban volt nevezetes. Ebben az epigrammában a múlt, a jelen és a jövő egyaránt megjelenik. A versben az első hat sor az előkészítés. Az előkészítés utolsó sora az emlékező, szemlélődő sor, ami ellentétben áll a vers utolsó sorával. Az utolsó két sorban fogalmazza meg az örök érvényű igazságot. Kölcsey a vers utolsó sorában a „Hass, alkoss, gyarapíts” igesorral erőteljesen felszólítja, cselekvésre buzdítja a népet.

Pannónia dicsérete


Janus Pannonius: Pannónia dicsérete

Janus Pannonius ezt a dicsőítő epigrammát még latin nyelven írta a XV. században, ezért Berczeli Anzelm Károly fordította le magyarra. A vers címe és maga a vers, erős ellentétbe van egymással, mivel a címben azt gondoljuk, hogy Magyarország dicséretéről fog írni, de a versben kiderül, hogy saját magát dicséri meg a költő. A mű első két sora az előkészítés, amiben azt, hogy mi volt eddig, azzal állítja szembe, hogy most mi van. Maga a vers egy büszke, költői öntudatra épül fel. 

A Hymnus és a Szózat összehasonlító elemzése


A Hymnus és a Szózat összehasonlítása

A Hymnusnak és a Szózatnak sok egyforma, de sok különböző tulajdonsága is van. A Hymnust Kölcsey Ferenc írta 1823-ban, a töretlen Habsburg önkényuralom idején; a Szózatot pedig Vörösmarty Mihály 1836-ban, a reformkori kezdeti sikerek (országgyűlés) idején. Kölcsey a vershelyzet megfogalmazásánál Istenhez fohászkodott, míg Vörösmarty a magyarságot szólította meg E/2. személyben. Műfaját tekintve mindkettőt az ódai műfajok közé soroljuk, de a Hymnus himnusz (mivel a hangneme dicsőséges és fennkölt), a Szózat pedig szózat (mivel szónoki beszéd). A témájukat ítélve, míg Kölcsey tűrni, bízni tanít, addig Vörösmarty rendületlen hűségre, cselekvésre szólít. Szerkezete alapján mindkettő keretes vers (a Hymnusnál az 1., 8. versszak; a Szózatnál az első kettő /1-2./ és az utolsó kettő /13-14./ versszak), de a Hymnusnál 2-7. versszakig, a Szózatnál pedig a 3-12. versszakig tart a logikai érvek sorozata. Kölcsey a dicső múlt képeit szembeállítja a tragikus múlt képeivel; és a versben utal a saját jelenére is. Vörösmarty pedig emléket idéz, példát ad a múlt képeivel; elmélkedik és jövőképet fogalmaz meg. Mindkét költő képei romantikusak és történelmi jellegűek. A Hymnus jellemző kulcsfogalmai a bűn és a bűnhődés, a Szózaté pedig az ész, erő és akarat; mindkettőre jellemző kulcsfogalmak: haza, hősiesség, szabadság, élet, halál, pusztulás. Mindkettőnek emelkedett, ünnepélyes és romantikus stílusa van. A Hymnust 7 és 6 szótagos, trocheusi lüktetésű sorok alkotják; míg a Szózat angol-skót balladaforma: 8 és 6 szótagos, jambusi lüktetésű, félrímes sorok alkotják. A Hymnust Erkel Ferenc zenésítette meg 1844-ben, a Szózatot pedig Egressy Béni 1843-ban. Mindkét mű nemzeti jelképünk.

2012. március 22., csütörtök

Szózat


Vörösmarty Mihály: Szózat


Vörösmarty 1836-ban írta meg a Szózatot, a fellendülő függetlenségi mozgalmak idején, a reformkorban. A magyarságot E/2. személyben (te), vagyis személyes hangnemben szólította meg rendületlen hűségre és hazaszeretetre. A keretversszakokban (→ az első kettő és az utolsó kettő versszakok) fogalmazza meg a vers témáját: a hazaszeretetet. A 3-12. versszakig logikai érveket sorakoztat az álláspontja mellé. A 3., 4. és az 5. versszakban dicsőséges múltat, emléket idéz → buzdít minket a rendületlen hazaszeretetre. A hatodik versszakban hangzik el a vers kulcsmondata, amelyben üzenetet fogalmaz meg. A 7. versszakban található az alaphelyzet, ami állásfoglalásra késztet az élet vagy a halál között. A versben a reformkori eszmék is megjelennek: ész, erő, akarat. A Szózat hangneme ünnepélyes; témája emelkedett, magasztos → ódai műfaj (szózat). Képalkotása romantikus; nyelvezete egységes, tömör. Verselése rímes, időmértékes; 8 és 6 szótagos félrímes jambusi lüktetésű sorok váltják egymást → ezt angol-skót balladaformának nevezzük. A Szózatot Egressy Béni zenésítette meg 1843-ban, amely nemzeti jelképünkké vált.

Hymnus


Kölcsey Ferenc: Hymnus


Kölcsey 1823-ban írta meg a Hymnust, Csekén, a töretlen Habsburg önkényuralom idején. Ez a vers a magyar nemzetet tűrni és bizakodni tanítja. Már az alcímben az olvasó tudtára adja, hogy történelmi visszatekintésről fog szólni a vers. A költő a magyarság sorsát sötétnek, felhősnek látja, így csak Istentől remél kegyelmet a sok száz éves szenvedés jogán, hozzá fohászkodik áldásért, szánalomért (→ az 1. és a 8. versszakban találhatjuk meg a vershelyzet megfogalmazását és mivel ugyanúgy fejezi be a költő a verset, mint ahogyan elkezdte, keretversszakoknak hívjuk). A 2-7. verszakig logikai érvelést, indoklást sorakoztat az olvasó elé, amely egyetlen nagy ellentétre épül. A 2. és 3. versszakban a béke, a dicsőséges múlt, a kegyelmi állapot képeit tárja az olvasó elé, míg a 4., 5., 6. és 7. versszakban a tragikus múlt, a pusztulás képeit, a reménytelenséget olvashatjuk, a segítség már csak Istentől jöhet. A gyors fordulat a 4. versszak elején található: bekövetkezik Isten büntetése a sok bűn miatt, amit elkövettünk. A mű hangneme emelkedett, ünnepélyes ezért a himnusz családjába soroljuk be (ódai műfaj). Rímes, időmértékes verselésű, a 6, 7 szótagos, keresztrímes, trocheusi sorok váltják egymást. A vers szóhasználata és képei romantikusak. A Hymnust Erkel Ferenc zenésítette meg 1844-ben, amely nemzeti jelképünkké vált.         

2012. március 18., vasárnap


Sziasztok!
Ezen az oldalon, megtalálhatjátok az irodalom versek elemzését. Egyenlőre csak a 7. osztályos versek lesznek benne. Jó tanulást!


A Felhasználó